Büdös barlang – “Beteg a világ, nagy beteg…”

Fotó: Martin Gábor

Gyerekkorom óta szerettem az öregek közelében lenni. A nagyszüleim közül csak az anyai nagyanyámat ismertem, aki nem volt valami közlékeny. A szomszédban lakó Pista bácsival annál többet beszélgettem. Ült az utcai kispadon, szívta a hosszú szárú tajtékpipáját és a régi időkről mesélt.


Később a munkám során számos idős ember közelébe férkőztem, s hallgattam a történeteiket a háborúkról, forradalmakról, az élet megpróbáltatásairól. S aztán, hipp-hopp, magam is megöregedtem. Most már rám vigyáznak a fiatalabbak, fogják a kezem, aggódnak értem, irányítanak. Ülök a szobámban, bentről szemlélem a csodás tavaszi eget, a kertben nyíló virágokat. Karanténba zártam magam.

Nem mászkálok már a piac környékén, nem tolongok a bolti pénztárak előtt. Zárt ajtók mögött elmélkedem, nosztalgiázom. Olvasok, zenét hallgatok, nézem a tévét, görgetem magam előtt a való világot. Senkivel nem ellenkezem. Beletörődtem a sorsomba. Elhittem, hogy demens vagyok. Elhittem, hogy a gondolkodás képessége és az érzelmek skálája már nem pendülnek egy húron bennem. Halványult, lehanyatlott az értelmem szintje, s bambán nézek magam elé.

Sokat veszítettem az intelligenciámból is. Annyit persze felfogtam, hogy ne menjek az utcára, gyakran mossak kezet, fertőtlenítsem az evőeszközöket, papír zsebkendőbe töröljem az orrom, maszkot vegyek fel, ha a szemetet a kukába dobom. Toleráns vagyok. Egy csöppet sem haragszom, amikor azt hallom az egyik német televízióból, hogy ki kell engedni az öregeket az utcára. Hadd fertőződjenek meg. Sokan vannak. Hulljon a férgese. Megérdemlik a sorsukat, hiszen miattuk lett ilyen rossz a világ.

Fotó: Martin Gábor

Bűnösök, feleslegesek. Meg kell ölni őket. Beszél a szakállas pali. S akkor valami derengeni kezd bennem, egy amúgy deviánsnak tartott költőről, aki azt vetette papírra mintegy száz esztendeje, hogy “Kihűlt a szív, elszállt a lélek… Elvesztette magát az ember, mert lencsén nézi az eget, megátkozza a világra jöttét, beteg a világ, nagy beteg…” Gesztikulál a pali a tévében.

Lényegében arról, hogy a faji, majd az osztályalapú kivégzések után megszületett a generációs gyilkosság. Poénkodik a német humorista, aki aligha olvasta honfitársa, Thomas Mann monumentális művét, a Varázshegyet. Amelyből megtudhatjuk, hogy a hét éve szanatóriumban sínylődő emberben, hogyan alakul ki a halálra ítéltség hierarchiája, a nagy dilemma: menjen vagy maradjon, mert már hozzászokott a betegléthez.

“Ember, ember ellen csatázik, mi egyesítsen nincsen eszme, rommá dőlt a Messiás háza, tanítása, erkölcse veszve. Beteg a világ, nagybeteg…”

Jól mutatja ezt a lélektani és emberi tusát Sánta Ferenc megrázó novellája, amikor az erdélyi öregember feleslegesnek érezve magát, vacsora után elindult a kénes Büdös barlang felé, hogy megölje magát, hiszen sokan voltak az utolsó falat kenyérre. Elment az Istenéhez, hogy több jusson az unokájának. Másnap a barlang bejáratánál megtalálták a levetett inget, gatyát, a kabátját, a sapkáját. Az ősi munkaeszköze, a fejszéje azonban nem volt ott. Elvitte magával. Az öröklétbe.

Close