A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Ön az „Elfogadom” gombra kattintással, beleegyezik az ilyen adatfájlok fogadásába és elfogadja az adat és süti-kezelésre vonatkozó irányelveket.

Elfogadom

Valóban rákot okoz a naptej, és még jó pár dolog? - Vajon miért hiszik el annyian?

Hogy álhírek, dezinformációk árasztanak el minket, az tulajdonképpen akkora közhely, hogy szinte le sem kellene írni. Hegel német filozófus szerint „egy társadalom akkor válik modernné, amikor életünk központi útmutatójaként és a hatalom meghatározójaként a vallás helyébe a sajtó lép”. Ezt Alain de Botton, a Londonban élő svájci író-filozófus azzal fejelte meg, hogy „a média befolyását tekintve vetekszik a vallásos meggyőződések régmúlt korokra jellemző pozíciójával. A hírfolyam kifürkészhetetlen pontossággal az egyházi időbeosztást másolja: a hajnali imádság reggeli hírekké, a vesperás esti híradóvá lényegült át. A hírfolyam azonban nem egyszerűen kvázivallásos napirendet követ: azzal az igénnyel lép fel, hogy olyan tiszteletteljes várakozással viszonyuljunk hozzá, amilyet valaha a hitbéli meggyőződések iránt éreztünk. Hiszen abban reménykedünk, hogy kinyilatkoztatást kapunk, hogy megtudjuk, ki a jó és ki a rossz”. (…) Hogy a hírfogyasztók fogékonyak ezekre az álhírekre, dezinformációkra, még akkor is, ha nyilvánvaló a valótlanságuk, az pedig tény. Mégis tömegek hisznek bennük csökönyösen, már-már – Hegelt és de Bottont alátámasztva – vallásos áhítattal. (Lásd: „igaz, mert bemondta a tévé!”) Miért? Erre a kérdésre ad rendkívül részletes választ Krekó Péter Tömegparanoia – Az összeesküvés-elméletek és álhírek szociálpszichológiája című könyve, mely elsőként mutatja be azokat az összefüggéseket, melyek működővé tesznek alternatív valóságokat gyártó médiagépezeteket, és azokat a módszereket, melyeket a modern kor fegyvereként nem is szégyellnek használni.

A szerző szociálpszichológus, politológus, az ELTE adjunktusa, aki doktori értekezését az összeesküvés-elméletek szociálpszichológiájából írta. Így teljesen helyénvaló, hogy szakemberként foglalkozik a területtel, már csak azért is, mert a könyv valóban tudományos-ismeretterjesztő stílusban íródott. Ennek legfényesebb bizonyítéka, hogy a 264 oldalból kereken 30, azaz harminc oldalt tesz ki a jegyzet, mely több mint ötszáz (!) hazai és nemzetközi hivatkozást tartalmaz. Ezek közt éppúgy megtalálhatók álhírek és összeesküvés-elméletek forrásai, mint utalások azokat taglaló, szociálpszichológiailag magyarázó tudományos értekezésekre.

Belelapozva az látható, hogy a nagyjából 230 oldalnyi tartalom – az előszón túl – tíz fejezetre tagolódik. Eloszlása nagyjából egyenlő is, egyetlen hosszabb fejezetet kivéve: a 6. A rózsdombi paktumtól a háttérhatalomig: álhírek, rémhírek és összeesküvés-elméletek Magyarországon című fejezet csaknem negyven oldalon keresztül taglalja a téma hazai vetületét a középkori boszorkányperektől kezdve a legújabb alternatív (?) valóságokig. (A kérdőjel nem véletlen, erre később recenziónkban még kitérünk.)

Tömött buszon tilos!

Húsz-negyven oldal még fogyasztható – gondolná a kedves Olvasó, de sajnos nem. Mint írtuk, a könyv valóban nagyon alapos, ízig-vérig tudományos-ismeretterjesztő mű, így tehát nyelvezete is a tudományos íráshoz szokott agynak íródott. Vagyis gyakorlatilag képtelenség egy-egy fejezetet egy ültő helyben végigolvasni. A legtöbb egység ugyan 4-5 oldalas alfejezetekre tagolódik, ám az, hogy a szerző ezeket a tartalomjegyzékben nem tüntette fel, elveszi a kedvet attól, hogy az olvasó belevágjon a következő egységbe.

Bár a könyv szövege az utca embere számára is érthetővé válik, hiszen Krekó a leggyakrabban használt kifejezéseket (post-truth, összeesküvés, dezinformáció, összeesküvés-elmélet, álhír) már a könyv elején definiálja, ennek ellenére mégis nehéz, nem arra való, hogy munkába menet a tömött metrópótlón vagy az órákat késő váci vonaton olvasgassuk. Sokkal inkább szabadság alatt, nyugodt estéken a teraszra kiülve olvasható a mű. Akkor viszont kimondottan élvezetes!

Miről is szól valójában?

A tartalmat igencsak nehéz meghatározni, hiszen Krekó olyan összetett kérdéseket kíván megválaszolni, melyek önmagukban könyvet érnének. Talán a legjobban azzal a nagyon leegyszerűsített hasonlattal lehetne szemléltetni, hogy hosszan elmagyarázza, mitől működik a golyóstoll. Naponta használjuk, használják mellettünk, hatással van az életünkre, a közéletre, mégsem gondolunk bele, ahogy a gravitáció hat a tintára, az ráfolyik a golyóra, mely végül elfordulva rávezeti a papírra a leírt gondolatot. Pedig pontosan erről van szó! Naponta találkozunk vélt vagy valós összeesküvésekkel (a szerző is kiemeli: nem minden összeesküvés-elmélet valótlan, gondoljunk például a Watergate-botrányra vagy a Volkswagen emissziós skandalumára), melyeket aztán visszahallunk, munkahelyen, kocsmában, foci közben, így hatással vannak ránk, észrevétlenül részesei leszünk azoknak.

Nagy érdeme a könyvnek, hogy az összeesküvés-elméletek híveit – kutatások alapján – nem bélyegzi meg, sőt kimondottan cáfolja az ezzel kapcsolatos előítéleteket. Nem pszichopaták, nem aluliskolázottak, nem a társadalom deprivált, vesztes rétegei hisznek benne, és maguk az összeesküvés-elméletek sem haszontalanok. Sőt, azok a szerző megállapításai szerint kimondottan a valóság (vélt) ismeretének biztonságát nyújtják a benne hívők számára. Ez pedig kétségkívül jobb közérzetet nyújt, mintha azt kellene beismernie az egyénnek, hogy vannak a társadalmi-közéleti ügyekben olyan ügyek, melyekről halványlila gőze sincs.

Az álhírgyárak működésének feltárása ugyancsak tudományos igényességgel történt. Az orosz beavatkozást a Brexit-kampányba vagy épp a 2016-os amerikai elnökválasztásba már az érintettek sem tagadják. És az olvasó meg fog lepődni, hogy az orosz kormányzati propagandagépezet módszerei micsoda hasonlóságot mutatnak a köznyelvben csak Habony Művekként aposztrofált lapcsaládhoz!

Bárcsak maradna a kaptafánál!

Hogy mégis fenntartásokkal kell kezelni Krekó munkáját, arról ő maga gondoskodik. Megállapítja – egyébként helyesen –, hogy Magyarországon az összeesküvés-elméletek zöme az úgynevezett politikai jobboldalon hull termékeny táptalajra. (Ez természetesen nem kizárólagos, gondoljunk például Orbán Viktor állítólagos grazi gyógykezelésére, vagy arra, hogy egyes mendemondák szerint felpróbálta a Szent Koronát annak Parlamentbe vitele után.) Ennek alátámasztására számos jobbikos megszólalást, illetve internetes tartalmat is felhoz. Ez azonban 2018 tavaszán már nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. Az összeesküvés-elméleteket a párt kiirtotta retorikájából, és Krekó is 4-6 évvel ezelőtti példákat hoz fel. (Korondi Miklós írásbeli kérdése a chemtrailről vagy Baráth Zsolt napirend utáni felszólalása a tiszaeszlári vérvádról – mindkettő 2012-es eset.) Hogy mi az oka ennek, azt nem tudni, de nehezen elképzelhető, hogy Krekó politológusként és ez egyik hazai politikai elemző cég vezetőjeként ne lenne tisztában az ellenzéki párt középre nyitásával.

Másik kritikánk szerint a szerző sajnos nem mindig „maradt a kaptafánál”. Összeesküvés-elméletként hosszan taglalja a magyar őstörténet turanista vonalát, de azt a könyvben nemes egyszerűséggel „áltudományos nézetnek” bélyegzi (pp. 158). Krekó 333. számú jegyzetként megjegyzi, hogy az elfejezet egy 2017-es MTA-előadásának vonalát követi, mely az ezzel kapcsolatos közgondolkodást „történeti, szociológiai és szociálpszichológiai megközelítésben” tárgyalja. A szerző rögzíti is, hogy ez rövidesen egy hosszabb tanulmánykötetben is megjelenik. Látatlanban annyi kritika azért engedtessék meg a részünkről – nem törve lándzsát sem a finnugor, sem a turanista elmélet mellett –, hogy a szerző elismert politológusként és szociálpszichológusként bizony itt kilépett szerepéből. Egy olyan interdiszciplináris ügy, mint a magyarság őstörténete ugyanis legalább a nyelvészetet, az antropológiát, a genetikát, a régészetet és a történelemtudományt érinti. Ahhoz, hogy megkapjuk a valós képet, az ezekben a diszciplínákban létrejött tudást kell szintetizálni, melyet fenti tudományágak valamely elismert képviselőjének kell interpretálnia a közvélemény felé. Itt utalnánk vissza a recenzióban korábban elhelyezett kérdőjelre, ugyanis Krekó alternatív valóságként bélyegzi meg a turanista őstörténeti elméleteket, holott ez nem az ő szakterülete lenne.

Fenti hibák és hiányosságok mellett Krekó Péter Tömegparanoia – Az összeesküvés-elméletek és álhírek szociálpszichológiája című könyve valóban hiánypótló. Olvasásra ajánlott egyrészt a szociológia és szociálpszichológia tudomány művelőinek, az az iránt érdeklődőknek, újságíróknak és természetesen kötelezővé kellene tenni a politikusoknak is! Utolsó fejezete, mely a post-truth korszakban bevezet az álhírek megelőzésének és orvoslásának lehetőségébe a keresleti (álhírekre fogékonyak) és a kínálati (fake news-gyárak) oldalon is, arra enged következtetni, hogy igenis sikerrel lesz felvehető a harc ellenük. Mert a naptej nem okoz bőrrákot!

(Krekó Péter (2018), Tömegparanoia – Az összeesküvés-elméletek és álhírek szociálpszichológiája. Budapest: Athenaeum Kiadó.)

Dobos Zoltán - Alfahír

Aktuális